A bemutatott AddTwo.asm file elérhető ezen a linken.

Nézzük át részletesen a template programunkat és elemezzük sorról-sorra (ne felejtsük el, a sorszámozás nem része a programnak). A template.asm program elérhető a feltelepített Irvine programcsomag Irvine\Examples\ch03 könyvtárában:

1. ; AddTwo.asm - addstwo 32-bit integers.
2. ; Chapter 3 example
3.  
4. .386
5. .modelflat,stdcall
6. .stack 4096
7. ExitProcessproto,dwExitCode:dword
8.  
9. .data
10.     ; Adatok
12. .code
13. main proc
14.         mov     eax,5                         
15.         add     eax,6                         
16.  
17.         invokeExitProcess,0
18. main endp
19. end main

Az 1. sor kommentet, tehát olyan szövegeket tartalmaz, mely nem kerül kiértékelésre és végrehajtásra. Mi magunk is helyezhetünk (sőt helyezzünk is) el kommenteket a programunkban, melyet úgy tehetünk meg, hogy egy ";" karaktert helyezünk el a kikommentezni kívánt sor vagy sorrészlet elé.

A 3. sor tartalmazza a .386 direktívát, amely azonosítja a programunkat, mint 32 bites program, hozzáférést biztosítva ezzel a 32 bites regiszterekhez és címekhez.

A 4. sor választja ki a program memória modelljét, ami jelen esetben flat, és azonosítja a hívás konvenciót (stdcall) az eljárásokhoz.

A 5. sorban "félreteszünk" 4096 bájtot a futási verem (runtime stack) számára, amellyel minden programnak rendelkeznie kell.

A 6. sor deklarál egy prototípust az ExitProcess függvény számára, ami egy standard Windows service (szolgáltatás). A prototípus áll a függvény nevéből, a PROTO kulcsszóból, egy vesszőből és az input paraméterek listájából. Az ExitProcess bemeneti paraméterének neve dwExitCode. Erre gondolhatunk úgy, mint egy érték visszaadásra a Windows operációs rendszer felé. A 0 visszaadott érték jelenti, hogy a programunk sikeresen lefutott. Bármilyen más egész számérték valamilyen hibakódot jelöl. Tehát egy assembly programra úgy is gondolhatunk, mint egy szubrutin, vagy egy függvény, amely az operációs rendszer által kerül meghívásra. Amikor a program a végéhez ér, meghívja az ExitProcess eljárást és visszaad egy egész számot, ami jelzi az operációs rendszenek, hogy a programunk hogyan működött.

A 9. sorban lévő .data direktíva jelöli az adat szegmenst, itt tudunk deklarálni és definiálni különböző változókat a későbbiek folyamán.

A 12. sorban lévő .code direktíva jelöli a program kódrészének a kezdetét, azt a részt, amely végrehajtható parancsokat tartalmaz.

Legtöbbször a .code után következő sor (jelenleg 12. sor) tartalmazza a program belépési pontjának a deklarációját, amely konvenciók szerint a main nevet viseli. Egy program belépési pontja azon legelső parancs helyét határozza meg, melyet a program először fog végrehajtani. (A PROC kulcsszó jelöli, hogy a main egy eljárás. Ezt később részletesen tárgyaljuk.)

A 18. sorban lévő endp direktíva jelöli az eljárás végét. A programunkban lévő eljárás a main nevet viselte, tehát az endp is ezt a nevet kell, hogy kapja.

Legvégül a 19. sorban lévő end direktíva jelöli a program végét és hivatkozik a program belépési pontjára. Ha bármilyen más szöveget helyezünk a programba az end direktíva után, ezek az assembler figyelmen kívül hagyja.