Énbennem most egész kevés
a lét iránti késztetés.
Hidd el, benned se volna sok,
ha, mint kerékbe' nyolcasok,
úgy gyűlne benned, napra nap,
a tébolyító, vad harag.
 
Máskor - kevésbé gyakran épp -
Szívembe bánat rak petét.
Ilyenkor lelkem óborok
között pincébe' kódorog,
s szeretne mély vakablakok
öblében lenni halk halott.
 
Szörnyű magányom néhanap
úgy érzem, szinte szétharap.
Széles pofájú, rossz satu
amelyet oly szorosra húz
a sors, hogy messze szétfröcsög
szívem, mint széttört vén köcsög.
 
Néhány napon meg úgy tűnik,
az égi Isten gúnyt űzni
teremtményeiből szeret.
Ilyenkor kell a bölcselet,
az önkicsúfoló, szelíd -
kiút más nincs is jószerint.

Kívánom hát, ha ily bajok
sodrában élted imbolyog,
s te állsz a korlátnál, s okádsz
s érzed, nem bírod már soká:
gyógyítsa meg ezer sebed
hogy olvasod e versemet!